Bemutatkozás

 

A képen négyen vannak: édesapám, édesanyám, illetve egy idős házaspár; vendéglátóink. 1985 nyarát mutatja a naptár, mi pedig épp Mátrafüreden, mókusok között élvezzük a szocialista napsütést, melyet egy szintén szocialista fényképezőgép örökít meg, ráadásul – igen, időnként erre is telt! – színes filmre. Aláírásként édesanyám gyöngybetűivel a következő mondat áll: „A felvételt D.Sz. készítette!” Az első képem tehát! A már kissé megfakult fotó egy piros könyvben található, melynek addig szűz lapjait a rólam, illetve családunkról készült képek kezdték el megtölteni születésemtől, vagyis 1980-tól. Hiteles kordokumentuma egy átlagos, ’80-as évekbeli családnak. Ja, és hogy el ne felejtsem: az említett piros könyv (mely cseperedésem ki-kiragadott pillanatait őrzi hol ORWO, hol FORTE, hol más egyéb, a keleti blokkból származó olcsó filmeken és papírokon) műbőrborítóján aranybetűkkel díszeleg: BRIGÁDNAPLÓ.

 

Hát valahogy így kezdődött.

 

Persze akkoriban néhány ritka alkalomtól eltekintve nem értem az exponálógombhoz; komolyan talán nem is foglalkoztatott a fényképezés. Délutánonként, leckeírás után, sötét, öreg bérházunkból kiszabadulva a közeli Városmajor, vagy a szomszédos Vérmező fái, bokrai bújtattak, persze többedmagammal. Hol „bunkert” építettünk, így találva menedéket a gyermekkor csatáiban, máskor a Major idős sakkozóit figyeltük.
Nyaranta kinyílt a világ; öreganyám mesteri, gőzölgő halászléje után a kemping bicikli sárhányójának zörgése kísérte barangolásaimat a világ közepe, Tolna környékén. Hol a Sárbogárd-Bátaszék vasútvonal személyvonatait kergettem, hol a nádvilág magaslesein meghúzódva figyeltem a természetet. Időnként a Holt-Duna vizében frissítettük magunkat hasonszőrű társaimmal, s a térdig érő, lekvárszerű iszapból tucatszám hoztuk fel az öklömnyi, vagy még nagyobb folyami kagylókat, s gyönyörködtünk héjának gyöngyházszínű ezerárnyalatán. A meleg enyhülésével mi is ugyanúgy rúgtuk a bőrt (na meg cipőink orrával a port, nagyanyám rosszallásával persze), mint bármelyik nebuló a ’80-as évek végén, élvezve az élet egyetlen valóban gondtalan, rövid időszakát, a VAKÁCIÓT.

 

DE!

 

Mert minden történetben van egy DE, így csupa nagybetűvel!
Vasút iránti rajongásom már nagyon korán megmutatkozott, talán még óvodás voltam, mikor először tehettem a lábam a legendás 424-es konyhájára és ez a rajongás azóta sem múlt!
Az első, mátrafüredi expozícióm után 5 évvel (épp csak rendszert váltottunk) egy csütörtök délután először nyílt meg számomra is Lányi Ernő csillaghegyi szentélye, ahol abban az időben a magyar vasútbarátok (jóval kevesebben voltunk, mint most!) egy része rendszeresen összegyűlt. A többség mindig friss fényképekkel készült ezekre az estékre múlandó vasutunkról.
- „Ilyet én is szeretnék csinálni!”- gondoltam magamban ezeket a felvételeket nézegetve. És nemsokára nyakamba is akasztottam családunk szovjet, távmérős, egyszerű szerkezetű fényképezőjét. Minimális állítási lehetősége ellenére azért sikerült élvezhető (bár a széleken elmosódott) képet rajzolnia gyermekkorom vasútjáról. Sajnos – ellentétben a legendás szovjet gyártmányú gépekkel, mint például a Zenit – ez a masina nem a strapabíróságáról tett tanúbizonyságot, s így rövidesen le is kellett cserélni. Fekete vázán kevésbé büszkén hirdette nevét: VILIA.

 

Elindult tehát egy másik szenvedély a vasút mellett – bár akkor még azzal szoros összefüggésben. Kezdetben a megmaradt gőzmozdonyroncsok, fűtőgépek csábítottak exponálásra, lassacskán azonban ezek eltűntek, s az én kezemből is kikopott a VILIA, hogy idővel egy tükörreflexes gépnek adja át a helyét. Közben persze formálódtak a képek, kicsit mindig változott a témaválasztás is, csak az alap, a vasút nem. A még megmaradt roncsok után jöttek a nosztalgia vonatok élén pompázó paripák, majd egy sokkal szürkébbnek tűnő, valóságban azonban szinte kimeríthetetlen téma, a mellékvonal következett. Innét is tovább lépve pedig az egyes képek világán túllépve kezdtem a történetet, a hangulatot keresni a témákban, adott esetben az életet, az embert is bemutatni. Így jutottam el az idők során ahhoz, amit talán jelenleg is a legszívesebben fotózom: a riportokhoz, az események riportszerű bemutatásához. Ezek a képsorozatok – van, ahol szöveggel, van ahol nélküle – mesélnek, s időnként már nem csak a vasútról. S ha már mesék, mi is lehetne legkézenfekvőbb az oldal címének, mint: KÉPMESÉK!